A kézbe áldozásról

Depositum

A KORONAVÍRUS ÉS A MUSTÁRMAG

"A gyermek meggyógyult abban az órában. Ekkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz és megkérdezték: »Mi miért nem tudtuk kiűzni?« Azt felelte nekik: »A kishitűségetek miatt. Mert bizony, mondom nektek: ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek, 'menj innen oda', elmegy, és semmi sem lesz lehetetlen nektek.«" (Mt XVI: 18-20.)

A koronavírus az egyik legparányibb az emberekre életveszélyes kórokozók között, ahogy a mustármag a legkisebb a fák magvai között. Mégis mindkettő, ha teret kap, hatalmassá terebélyesedik.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar a pandemikussá váló koronavírus-járványra hivatkozva megtiltotta a római rítusban a szentáldozás nyelvre való kiszolgáltatását a hívek számára, kötelezővé téve a kézre áldoztatást...

Természetesen nem szeretnénk ön- és közveszélyes vakhit mellett kampányolni, életbevágóan fontosak a higiénikus szankciók. A szentségek nem érzékelhető csodákat okozó jelek, vagyis az érzékelhető világban szükségképpen rendkívüli jellegű csodákat (például fertőzésképtelenség) nem produkálnak. Aki ezt hiszi, az csodaváró, babonás egzaltált: a lelkipásztori elmekórtan alanya. A földi életben a természetszerűleg nem érzékelhető természetfeletti élet adására, és táplálására adattak a szentségek, nem sárkányfűnek.

Nem szeretnék továbbá bármely klerikust vagy laikust vakmerő és botrányos engedetlenségre sarkallni az MKPK rendelkezésével szemben. Egyetlen klerikus se kísérelje meg a híveket nyelvre áldoztatni és egyetlen laikus se próbáljon nyelvre áldozni. Megjegyezzük, ha a cél a fertőzés lehetőségének csökkentése, a leghelyesebb az, a hívek szentségi áldozását teljes egészében fölfüggesztik, ugyanis a kézre áldoztatás kötelezővé tétele nem oldja meg egy cseppet sem a kórokozó terjedését.

Mi katolikus hitvallásra hívjuk fel olvasóinkat!

Végezzenek kizárólag lelki áldozást, amennyiben nincs lehetőségük a szentségi színeket magukhoz venni. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy tüdőlövést kapott katona sem képes másra, amikor kiszolgáltatja a viaticumot neki a tábori lelkész a lövészárokban: a feloldozás és az utolsó kenet után nem áldoztatja meg szentségileg, hisz nyelni sem képes már vért öklendező haláltusájában. Ennek ellenére a szentáldozás által közölt kegyelmeket lelki áldozása révén elnyeri utolsó csatájában.

Ha járvány okán lehetetlen a hívek megáldoztatása, szegezzük tekintetünket a konszekráció után felmutatott Felszegezettre, s megmenekülünk a minden földi nyavalyánál halálosabb kígyómarásától! Azonban ha kézre áldozunk, a Kígyó cinkosai leszünk. Hogy miért? A kézre áldozás után a mi Urunk, Jézus Krisztus teste a kenyérszín érzékelhető morzsáinak fátyla a tenyerünkre ragad, amiket utána a földre hullajtunk, majd eltaposunk... Méltatlan a legnagyobb kincshez ez az áldoztatási alak. Ezért nemhogy most, hanem sohase áldozzon kézre a laikus hívő!

Az isteni Gondviselés bölcs pedagógiája talán ezt azért engedte meg, hogy ráébredjünk Nagyböjtben, mennyi a méltatlan szentáldozás... Az emberek van, hogy évekig nem gyónnak, de áldozáshoz járulnak minden adandó alkalommal mondván, "az nekik jár". Mindez a katolikus hitérzék eltompulásának szomorú pandémiája, mely halálosabb minden testi kórságnál.

Katolikus hitigazság, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus teste igazán, valóságosan és lényegileg jelen van az átváltoztatott kenyér minden egyes darabjában egészen és oszthatatlanul. A hívek kézre áldoztatása a mai pongyola alakban - ami köszönő viszonyban sincs az ősegyházi kézre áldoztatási alakkal - hittagadás. Amennyiben igaz a tétel, hogy a liturgia énekelt dogma, akkor a kézre áldozás mai - azelőtt sosem volt - alakja a hittagadás ördögi kacaja.

A kézre áldozás elutasítása tanúságtétel - az átlényegülésben való, örök életet adó igazság megvallása.

Tekintsük föl mustármagnyi hittel Arra, Akit keresztülszúrtak, Akiben az egyedüli üdvösségünk vagyon! Ne feledjük, ha a megszentelő kegyelem állapotában így teszünk - vagyis lelkileg és nem szentségileg áldozunk -, elnyerjük a szentáldozásban közöltetett kegyelmeket!

Ne "tamáskodjunk", hanem teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, teljes elménkkel, és minden erőnkkel megrendülten sóhajtson fel egész valónk az úrfelmutatás pillanatában: "Én Uram, én Istenem!" (Jn XX: 28.)

___
FRISSÍTÉS!

A képen szereplő Alexander K. Sample, az egyesült államokbeli Portland metropolita érseke orvosokkal konzultálva kihirdette, hogy nem tilthatók el a hívek a nyelvre áldozástól. Több szakértő orvossal konzultált az érsekség a nyilatkozat előtt. Az orvosok álláspontja szerint a fertőzés kockázata sokkal nagyobb a hívek kézre áldoztatása esetén. Híradás erről itt: https://www.youtube.com/watch?v=-4zkZOxT7eM

Athanasius Schneider: Benedek pápa a kézbe áldozásról

Az alábbiakban egy újabb izgalmas részletet közlünk a "Katolikus Egyház, merre tartasz?" című új magyar interjúkötetből, amelyet Fülep Dániel teológus és szövegfordítóként Sallai Gábor készítettek el a kazahsztáni Asztana segédpüspökével, Athanasius Schneiderrel.

A magánkiadásban megjelent könyvet a készítői a teljes terjedelmében elérhetővé tették a Magyar Elektronikus Könyvtár gyűjteményében, magyar nyelven és eredeti angol nyelven egyaránt. Az elolvasását mindenkinek jó szívvel ajánljuk!

Kapcsolódó bejegyzéseink:
- Athanasius Schneider püspök a papi cölibátusról
- Érvénytelen lenne Ferenc pápasága?

Fülep: A Dominus est [Az Úr az] [1] című híres műve nagyszerű martirológiai és patrológiai tanúságtétel arról, hogy a térdelve és nyelvre áldozás a Szentség vételének legméltóbb módja a katolikus egyházban. Kevesen tudják, hogy a könyv kéziratát elvitte az Eucharisztiával foglalkozó 2005-ös szinódusra [2], amelyen auditorként Ön is részt vett, és hogy a könyv magára XVI. Benedek pápára is hatást gyakorolt.

Schneider püspök úr: Az Eucharisztiával foglalkozó 2005-ös püspöki szinóduson, amelyen auditorként vettem részt, a szentáldozás mikéntje, valamint a kézbe áldozás problémája is napirendre került. Akkoriban a Dominus est című könyvemen dolgoztam.

A [Az Úr az] című híres műve nagyszerű martirológiai és patrológiai tanúságtétel arról, hogy a térdelve és nyelvre áldozás a Szentség vételének legméltóbb módja a katolikus egyházban. Kevesen tudják, hogy a könyv kéziratát elvitte az Eucharisztiával foglalkozó 2005-ös szinódusra , amelyen auditorként Ön is részt vett, és hogy a könyv magára XVI. Benedek pápára is hatást gyakorolt.

A szinódus alatt a Szentatya, Benedek pápa rövid kihallgatáson fogadott, ahol elmondtam, hogy nyugtalanít a kézbe áldozás gyakorlata. Megtudtam a pápától, hogy más püspökök is beszéltek neki a problémáról. Ekkor így szóltam: "Szentatya, írtam egy könyvet a témáról. Nálam van a kézirata. Nem érdekelné?" "Igen, adja oda, kérem" - válaszolta. Sajnos azonban elfelejtettem magammal vinni a kihallgatásra, ezért így szóltam a Szentatyához: "Bocsásson meg, kérem, elfelejtettem magammal hozni a szöveget!" A pápa így válaszolt: "Semmi baj! Adja oda holnap a titkáromnak."

Gondviselésszerűnek tartom, hogy megfeledkeztem a szövegről, mivel így este még egy kísérőlevelet is tudtam írni hozzá. Ezt a levelet írtam, melyben egy konkrét kérést is intéztem a pápához: "Szentséges Atya, Jézus Krisztus nevében esedezem Önhöz, hogy többet ne áldoztasson kézbe, hanem csak akkor áldoztassa meg a híveket, ha térdelnek, és csak a nyelvükre." [3] Ezt kértem tőle, majd másnap odaadtam a titkárnak a jövőbeli könyvem kéziratát és a kísérőlevelet.

Fülep: Milyen hatással volt a könyv Benedek pápára?

Schneider püspök úr: Néhány hét múlva kaptam egy levelet. Ez állt a borítón: "Személyes és bizalmas". Mikor ezt láttam, lelkemben rögtön éreztem, hogy ez lesz Benedek pápa válasza a levelemre. Mikor felbontottam a levelet, XVI. Benedek pápa szavait olvastam: "Az érvei meggyőztek. De mint Ön is tudja, erős csoportok vannak az Egyházban, amelyek nem engedik, hogy azt tegyem, amit kér tőlem." Majd a helyzet ismertetése után áldását adta rám.

Őszintén szólva nem gondoltam, hogy a pápa meg fogja tenni, amire kértem. Aztán, néhány évvel később, 2008 elején megjelent a Dominus est (Az Úr az!) című könyvem a Vatikán kiadójánál olaszul. Néhány hónapra rá, 2008 Úrnapján [4] XVI. Benedek pápa megtette, amit kértem tőle, és ezen pápasága egész hátralevő idejében sem változtatott [5]. Ettől a naptól kezdve XVI. Benedek pápa kizárólag így áldoztatott: az embereknek le kellett térdelniük egy térdeplőre, és közvetlenül a nyelvükre kellett fogadniuk az Oltáriszentséget.

Nem gondoltam, hogy megteszi. Mikor néhány nappal később egy liturgikus honlapon egy-két képet láttam róla, nem hittem a szememnek. Kimondhatatlanul boldog voltam. A képek alatt azt olvastam, hogy Benedek pápa mostantól csak így fog áldoztatni [6]. Olyan boldog voltam, hogy fogtam magam, letérdeltem a számítógépem előtt, és elimádkoztam a Te Deumot.

Pár héttel később Rómában jártam, és részt vettem az általános kihallgatáson. A kihallgatás végén odamentem Benedek pápához [7], hogy üdvözöljem. Szó szerint ezt mondtam neki: "Szentséges Atya, Isten jutalmazza meg Önt az Úrnapján történt csodáért!" Rögtön tudta, mire célzok. Így válaszolt: "Igen, helyénvalóbb nyelvre áldoztatni, a híveknek pedig térdelniük kell." Mély lelki öröm töltött el. Nem azért éreztem ezt a mély lelki örömöt, mert az én elképzeléseim valósultak meg, hanem az Úr miatt, akinek joga van a legteljesebb védelemhez, és ahhoz, hogy külsőleg is a legtökéletesebb imádatban és hódolatban részesüljön, ez pedig a térdelve és nyelvre áldozás hagyományos módja.

Fülep: Mondhatjuk azt, hogy Benedek pápa a Dominus est hatására köteleződött el végleg az Egyház számára ma is általánosan érvényes áldoztatási szabály mintaadó gyakorlása mellett?

Schneider püspök úr: A közvetlen ok-okozati összefüggésben nem vagyok biztos, de az eredmény mindenképpen ez volt. Nem tudom, hogy a levelem miatt tette-e, vagy azért, mert mások is kérték erre. Engem mindenesetre mélységes öröm töltött el.

Fülep: A 2005-ös eucharisztikus szinóduson protestáns megfigyelők is voltak [8]. Excellenciádnak volt egy fájdalmasan emlékezetes találkozása egy norvég lutheránus "püspökkel"...

Schneider püspök úr: Az ökumenikus küldöttség mellett ültem, akik között volt egy evangélikus püspök is Norvégiából. A kávészünetben egy kicsit elbeszélgettünk egymással, és megkérdeztem, hogyan veszik az evangélikusok az úrvacsorát. Azt mondta, hogy úgy tíz évvel ezelőttig szinte mindenki térdelve és nyelvre fogadta az úrvacsorát, ma már azonban más a szokás. Megkérdeztem, miként változtatták meg az úrvacsora szertartását. "Ma már állva és kézbe fogadjuk az úrvacsorát." Érdeklődtem, miért változtatták meg a rítust. Szó szerint ezt mondta: "Katolikus testvéreink példáját követtük."

Jegyzetek:

[1] A püspök atya Dominus est [Az Úr az] című könyve 2008 tavaszán jelent meg, elsőként a szentszéki könyvkiadó gondozásában olaszul (Libreria Editrice Vaticana, Cittá del Vaticano 2008). Hamarosan angolra, németre, észtre, litvánra, lengyelre, magyarra és kínaira is lefordították. A könyv martirológiai és patrológiai bizonyíték és tanúságtétel a katolikus egyház ősi szentáldozási gyakorlata és alapelve mellett, amely szerint a Szentség kiszolgáltatása és vétele elválaszthatatlan az Úr imádatától. A térdelve és nyelvre áldozás az Oltáriszentség vételének a legméltóbb módja, amelyben a vétel és az imádat összekapcsolódik. A kézbe áldoztatás általánosan elterjedt modern gyakorlata a valóságos jelenlétet tagadó kálvinista úrvacsoraosztással rokon.

[2] A II. János Pál pápa által meghirdetett Eucharisztia évét a 48. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nyitotta meg, melyet a mexikói Guadalajarában tartottak 2004. október 10-17-e között, és a 2005. október 2-29. között rendezett XI. Általános Püspöki Szinódus zárta le. A szinódus témáját még II. János Pál pápa választotta: "Az Eucharisztia az Egyház életének és küldetésének forrása és csúcsa". A szinódus után adta közre XVI. Benedek pápa a Sacramentum Caritatis kezdetű apostoli buzdítását, melyben összefoglalta a Püspöki Szinódus utolsó közgyűlésén született reflexiókat és javaslatokat - a Lineamentától [Témavázlat] a Propositionesig [Javaslatok], figyelembe véve az Instrumentum laborist [Megtárgyalandó anyag], a Relationes ante et post disceptationemet [Beszámolók a vita előtt és után], valamint a Szinódusi Atyák, a megfigyelők és a delegált testvérek hozzászólásait is -, hogy meghatározza, milyen új eucharisztikus kezdeményezéseket és buzgóságot kell kibontakoztatni az Egyházban. (vö. SC 5)

[3] Az általános szabály ma is az, hogy a híveknek térdelve kell szentáldozáshoz járulniuk, és a nyelvükre kell fogadniuk az Oltáriszentséget (vö. RS 90). A kézbe áldoztatás engedmény (indultum), amelyet VI. Pál pápa alatt engedélyezett a Szentszék meghatározott feltételek mellett (az Istentiszteleti Kongregáció 1969. május 29-én közzétett Memoriale Domini kezdetű instrukciója az áldoztatás helyes módjáról. AAS LXI (1969) 541-547).

[4] 2008. május 22., csütörtök

[5] 2013. február 11-én XVI. Benedek pápa váratlanul bejelentette a pápai hivatalról történő lemondását a bíborosi tanács előtt (fogyatkozó erejére hivatkozva), melynek következtében "2013. február 28-án este 8 órakor Róma és Szent Péter püspöki széke megürül, és az arra jogosultaknak új főpapválasztó konklávét kell összehívniuk".

[6] A 2008. június 14-15-ig tartó apuliai látogatása során XVI. Benedek pápa Leucában celebrált főpapi miséjén kizárólag nyelvre áldoztatta meg a híveket, akiknek imazsámolyon kellett térdelniük. Ettől a naptól fogva a Szentatya következetesen példát mutat az áldoztatás legméltóbb formájáról. A pápa szertartásmestere, Guido Marini prelátus az L'Osservatore Romano nevű újságnak adott 2008. június 25-i interjújában kijelentette, hogy a jövőben a pápa által addig is több ízben gyakorolt áldoztatási mód lesz a pápai misék szabályos formája, vagyis a híveknek térdelve és nyelvre kell fogadniuk az Oltáriszentséget. Guido Marini a következőket mondta: "Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a kézbe áldoztatás jogilag ma is kivételes engedélyhez van kötve, melyet csak bizonyos püspöki konferenciák püspökei kaptak meg. A pápa eljárása arra szolgál, hogy az egész Egyház számára érvényes általános szabály törvényi erejét nyomatékosítsa."

[7] Joseph Ratzinger bíboros mondja: "A szentáldozás csak akkor éri el igazi mélységét, ha az imádás hordozza és veszi körül" (Der Geist der Liturgie. Eine Einführung, Freiburg 2002, 78. old., magyarul: A liturgia szelleme, Szent István Társulat, Budapest, 2004). A Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdításban XVI. Benedek pápa így tanít a szentáldozásról: "Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Azzal szemben, Akit magunkhoz veszünk" (SC 66).

[8] Az új évezred eme második szinódusán, a világ 118 országából 256 szinódusi atya gyűlt össze, köztük 55 bíboros, 8 pátriárka, 82 érsek, 123 püspök, 36 püspöki konferencia elnöke és 12 szerzetes, továbbá a keleti katolikus egyházak 12 képviselője.

https://katolikusvalasz.blog.hu/2018/11/06/athanasius_schneider_benedek_papa_a_kezbe_aldozasrol?fbclid=IwAR1bwBkG0HkveELXsNTj6_v1Hk3tXt5Z25KWV9BN9pGpbR0j1jdWlSVm5vc

A bolognai érsek megtiltotta a kézbe áldozást

Kitekintő - 2009. május 12., kedd | 12:04

Carlo Caffarra bolognai bíboros érsek a visszaélések miatt betiltotta a kézbe történő szentáldozást a főegyházmegye három plébániáján.

1989-ben lépett hatályba az Olasz Püspöki Konferencia határozata, amely - a Szentszék jóváhagyásával - engedélyezte a kézbe történő szentáldozást. Az utóbbi időben azonban sokan súlyosan visszaéltek ezzel a lehetőséggel, ezért Caffarra bíboros úgy döntött, hogy három templomban, a Szent Péter-székesegyházban, a Szent Petronius-bazilikában és a San Luca-i Szűzanya-szentélyben a hívek ezentúl kizárólag nyelvre áldozhatnak - áll a főegyházmegyei sajtóiroda közleményében.

Gabriele Cavina általános helynök levelében kifejti: "súlyos visszaélések" történtek, mivel "a Szentostyát egyesek emlékül magukkal vitték", "eladásra kínálták", vagy ami még rosszabb, "azért vitték el, hogy sátánista szertartásokon megszentségtelenítsék". Legtöbbször nagy ünnepeken vagy zsúfolásig telt templomokban használták ki az alkalmat, hogy a Szentostyát kézbe kérjék, majd megszentségtelenítsék. "Ezért legjobb, ha az áldozás pillanatát ellenőrizzük a jól ismert szabályok betartásával."

Caffarra bíboros arra szólítja fel a templomi felügyelőket, gondoskodjanak róla, hogy az áldozáshoz sorakozók valamennyien "azonnal magukhoz vegyék a Szentostyát, és ne engedjék, hogy bárki úgy menjen el, hogy az Eucharisztiát a kezében tartja vagy a zsebébe teszi" - idézi a főpásztort a CNA.

Magyar Kurír

Kép: www.realcasadiborbone.it

Mi a baj a kézbe áldozással? (A. Schneider megdöbbentő szavai)

Az, hogy kézbe áldozunk-e vagy nyelvre, nem szőrszálhasogatás, hanem nagyon is lényeges kérdés. Hiszen nem mindegy, hogy Krisztus Teste a földre hull-e, lábbal tiporjuk-e, és hogy attól, hogy tapogathatjuk és bekapkodhatjuk, mint egy közönséges cukorkát, csökken-e bennünk a tisztelet. Athanasius Schneider püspök kiváló könyvében bebizonyítja, miért fontos, hogy a Szentostyát mindenképpen nyelvre fogadjuk.A püspök megrendítő elbeszéléssel kezdi könyvét. Édesanyja a szovjet időkben a többi német katolikushoz hasonlóan nagyon ritkán jutott szentáldozáshoz. Ám volt egy atya, aki néha-néha elért a hívekhez...
"Maria Schneider egy szívességet kért tőle: »Atya, itt tudna nekem hagyni egy konszekrált Szentostyát? Ugyanis édesanyám súlyos beteg, és szeretne megáldozni, mielőtt meghal.« Alexij atya adott neki egy konszekrált Szentostyát azzal a feltétellel, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel kezeli az Oltáriszentséget. Maria Schneider megígérte, hogy így lesz. Mielőtt családjával áttelepült volna Kirgizisztánba, megáldoztatta beteg édesanyját. Erre az alkalomra új fehér kesztyűt húzott és egy csipesszel helyezte a Szentostyát édesanyja nyelvére. Ezután elégette a kendőt, melyben a konszekrált Szentostyát őrizte."Ha valaki szerint ez túlzás, és mindegy, hogy bánunk az Oltáriszentséggel, felszenteletlen kézzel megfogjuk-e, annak számára idézi könyvében Schneider érsek Szent II. János Pál pápa figyelmeztető szavait: "Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben." (Ecclesia de Eucharistia enciklika)Sokan hivatkoznak a kezdetekre, mikor a kézbe áldoztatás mellett állnak ki. De Krisztus követői talán már az Oltáriszentség megalapításakor is nyelvre áldoztak: "Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte, és nem csak iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26-27). A közel-keleti vidékeken ténylegesen létezett Jézus idejében egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlan maradt: a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szájukba helyez egy szimbolikus darabkát az ételből."
Schneider püspök leírja, hogy az őskeresztény kézre áldozás se úgy nézett ki, mint amit ma általában látunk, hogy a hívek a tenyerükben levő Ostyát megfogják és magukat áldoztatják meg, mintha csak egy cukorkát kapnának be, miközben már bandukolnak visszafelé az ülőhelyükre. Ehelyett a férfiak kezet mostak áldozás előtt, a nők pedig kendővel takarták le a kezüket. Bal tenyerüket jobb kezük alá helyezték, melynek tenyerébe fogadták az Ostyát, majd mélyen meghajoltak, és közvetlenül tenyerükről vették fel a szájukkal a legmélyebb áhítat közepette. Ezután pedig megtisztították a kezüket, hogy egy darabka se vesszen el. Véletlen se fogták meg ujjaikkal és helyezték a saját szájukba. Nem tapogatták az Ostyát! Egyedül a papnak van joga megfogni az Oltáriszentséget, ennek jeleként, mikor felszentelik, a kezét is megáldja a püspök.
Ehhez képest legtöbb mai kézbe áldozó ember - ha nem mind! - akár akarva, akár akaratlanul, de tiszteletlenül bánik a Szentostyával, ráadásul kockáztatja, hogy annak darabkái méltatlan bánásmódban részesüljenek.Szt. Efrém szerint: "Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel, és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret, és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik."XI. Piusz pápa pedig ezt parancsolta: "Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol - micsoda borzalmas gondolat! - a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának."

Kiváló videó, mely megmutatja, miért is szentségtörő a kézbeáldozás:

"Azt hiszem, eljött annak az ideje, hogy a kézbeáldozás gyakorlatát felülvizsgáljuk, és, ha szükséges, beszüntessük, hiszen azt a Sacrosanctum Concilium (a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója) és a zsinati atyák valójában meg sem említik, csupán egyes országokban engedélyezték, miután visszaélésképpen bevezették. Ma jobban, mint valaha szükséges segíteni a híveknek, hogy megújítsák élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelenlévő Jézusban, azzal a céllal, hogy magának az Egyháznak élete megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelen helyzet folytonosan előidéz." Arra kérem a kedves Olvasókat, fontolják meg mindezt ahelyett, hogy azt hangsúlyoznák, nekik joguk van kézbe áldozni. Legalább mi, keresztények ne mindig a jogainkat hangoztassuk, mint az istentelenek, hanem próbáljunk arra összpontosítani, mi az, ami a legnagyobb tiszteletet és alázatot fejezi ki Krisztus Urunk felé.
(Részlet Athanasius Schneider: Dominus est - Egy közép-ázsiai püspök gondolatai a szentáldozásról c. könyvéből. Köszönet a cikkért a Pro Christo blog szerzőjének.)

AZ OLTÁR TITKA 41.

Vatikáni példa a kézbe-áldozás ellen

Pápai rendelkezés a kézbe-áldozás ellen

Az Istentiszteletek Kongregációjának prefektusa, Antonio Canizares Llovera bíboros interjút adott a milánói "Il Giornale" újságírójának. A beszélgetés középpontjában a katolikus liturgia válsága és XVI. Benedek pápának az a szándéka állt, hogy "egy új liturgikus mozgalmat" indítsanak el.

Az interjút 2010. december 24-én hozták nyilvánosságra. Ebben elhangzott az a rendelet, miszerint XVI. Benedek pápa szentmiséin az áldoztató papok a Szentostyát csak nyelvre adhatják. Addig csak a pápánál áldozók fogadták a szentostyát térdelve és nyelvre.

XVI. Benedek pápa döntése első sorban az áldozás pillanatának szentségét és a Kenyérben valóságosan jelen levő Krisztus tiszteletének az erősítését szolgálja. Ugyanakkor ezzel annak a veszélyét is kizárták, hogy a pápai miséken jelenlevő sokaság némely tagja visszaélést követhessen el a Szentostyával, ami a múltban igen gyakran előfordult. A nagy tömegben nemcsak nem valósult meg az imádás gesztusa, de előfordult, hogy a Szentostyát "emléktárgyként" zsebre tették. A pápa ezen utasításával a hívek áldoztatásának a VI. Pál misekönyve szerinti módját követi, egyúttal "jó példaként" kívánt elöl járni a klérus és a hívek előtt!

Antonio Canizares Llovera bíboros a továbbiakban leszögezte, hogy a zsinat utáni liturgikus újítások jó szándékában nem szabad kételkedni, ezek az Egyház életébe nagy előnyöket hoztak, például a hívek tudatosabb és aktívabb részvételét, valamint a Szentírás gazdagabb jelenlétét. Mindazonáltal ezen előnyök ellenére az árnyékok sem hiányoztak és hiányoznak. A liturgia és az Eucharisztia tisztelete önkényes torzulásokat szenvedett, melyek a félreértelmezett ökumené és a szekularizáció eredményei is, mely sajnos az Egyház belsejében is megtette a hatását. Ennek az a következménye, hogy számos ünnepen nem Isten, hanem az ember áll a középpontban. ...

A II. Vatikáni Zsinat utáni liturgia-reform - Llovera bíboros szerint - a jó szándék ellenére sajnos nagyon sietősen és elhamarkodva lett megvalósítva. Hiányzott az idő, "hogy a zsinat tanítását megfontoltan átvegyék és magukévá tegyék". A celebrálás formáját, sajnos "egy csapásra" változtatták meg.

A bíboros a "reform reformjával" kapcsolatos kérdésre azt válaszolta, hogy az fontos és szükséges: "Egy új, egyértelmű és erős liturgikus mozgalmat kell életre hívni az egész Egyházban." Mert a liturgiához való viszonyban dől el a hit és az Egyház sorsa. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a szent, a titok és az Isten iránti érzék elvesztése "az egyik legsúlyosabb veszteség az igazi humanizmus számára".

A bíboros elmondta, hogy a pápa arra szólította fel kongregációját, hogy támogassa a megújulást a II. Vatikáni Zsinat szellemében, az Egyház hagyományával összhangban, anélkül, hogy a zsinati normákról megfeledkezne, mely előírja, hogy újításokat csak akkor szabad bevezetni, ha annak haszna az Egyház számára biztosított. Az új normákat minden esetben a már meglévő normákból kell szervesen eredeztetni. ... Ehhez jön a különböző liturgikus ünnepeket bevezető szövegek revíziója. A Canizares Llovera bíboros által kívánt "új liturgikus mozgalom" feladata a liturgia szépségének újra felfedezése is. Mindenkiben tudatossá kell tenni a követelményt, nem csak a hívek jogai, hanem "Isten jogai" iránt is.

forrás: katolikus-honlap.hu/kath.net nyomán

A kézbe áldozás bűn!

Részlet a Nyolc Boldogság Katolikus Közösségben élő Emmanuelle nővér és Maria Simma (aki arról lett híres, hogy látogatják és segítségét kérik a tisztítótűzben szenvedő lelkek) beszélgetéséből. Kézbe áldozás:
"Egyszer egy pap (Szenvedő Lélek) látogatott meg: " Imádkozz értem, mert nagyon szenvedek"- azzal eltűnt. Egy másik lélektől kaptam magyarázatot: azért kell szenvednie, mert bevezette a kézbeáldozást, és emiatt kivitték a térdeplőket. A legegyszerűbben úgy lehetne neki segíteni, ha a térdeplőket visszahoznák oda, ahol voltak, és ha nem kézbe áldoznának azok, akiket erre rávett." Elmondtam ezt az illetékes esperesnek aki megértőnek mutatkozott: " A kézbe áldozást nem én vezettem be. Ami a térdeplőket illeti, megpróbálhatok eleget tenni ennek a kérésnek, de a döntést rá kell bíznom az ottani plébánosra".Azóta már kétszer is járt nálam egy-egy pap (Szenvedő Lélek), tehát harmadjára hallom a panaszt, hogy azért kell szenvedniük, mert eltávolították a templomból a térdeplőket, és a hívek kénytelenek voltak állva áldozni. Valami tehát itt nincs rendjén. Bár a pápa engedélyezte az állva történő áldozást, de aki a Szentséget térdelve szeretné magához venni, annak meg kell kapni erre a lehetőséget. A pápa is ezt akarja, tehát a hívek is elvárhatják a papoktól. Egy másik papnak a lelke így panaszkodott: " Azért kell szenvednem, mert bevezettem a kézbe áldozást. Ha egy plébános vagy egy püspök tudná, milyen következményekkel jár ez, soha többé nem szolgáltatná kézbe az Oltáriszentséget, és nem is lenne olyan hívő, aki ezt várná tőle." Részlet Mária Simma:Élményeim a Szenvedő Lelkekkel c. könyvéből

Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom az embereket, amint az Oltáriszentséget kezükbe fogadják." (Teréz anya)Római Katolikus Blog komment:

60 évvel ezelőtt nagymamáink még úgy tanulták, hogy a Szentostyát csak a pap érintheti. Avatatlan kezekbe nem kerülhet!

Frissítés (egy atya hozzászólása):Legelőször is, akik annyira rajonganak az ókeresztények áldozási szokásaikért, jó lenne, ha az őskeresztények böjti fegyelmét is vissza akarnák hozni. Persze a kézbe áldozás pártfogói igyekeztek a lehető legminimálisabbra csökkenteni. Az őskeresztények egyes közösségei térdelve, mélyen meghajolva, 24 órás szentségi böjttel vették a kézbe ( a nők kendőbe) a szentséget, és előtte és utána is kezet mostak, tehát ezt semmiképpen sem lehet a kézbe áldozás mostani módjával összehasonlítani! De ez a gyakorlat is a gyakori visszaélések miatt lett kivezetve. Másrészről áldozás után mindig sok apró szemcse marad a szentostyából a tálcán és az ujjamon, a körmöm alatt, amit minden áldozópap köteles nagy gonddal a kehelybe belemosni majd meginni, de kézbe áldozás mostani gyakorlatával ezek a részecskék a földre hullanak, ráragadnak a cipőre, ruhára, és a kezünkről kikerülnek az utcára, a tömegközlekedési eszközökre és a sort jobb nem folytatni!

Frissítés 2:

A II. vatikáni zsinaton nem hoztak olyan rendelkezést, mely megengedte volna a kézbe áldozást. Sőt utána sem, csupán nem tiltották be, mivel mindenkit összezavart a reform szelleme és a beat-forradalom.

Sokat vitáztam ezen, de az egón kívül soha nem tudott senki érvet mondani, miért nem jó neki az ostya a paptól, miért kell maga-magától?

Forrás:

https://romaikatolikus.blogspot.com/2016/06/mi-baj-kezbe-aldozassal-schneider.html

Sarah bíboros: A széles körben elterjedt kézbe
és állva áldozás a Sátán támadása az Oltáriszentség
ellen

Szerk. megj.: Sarah bíboros ugyan nem nevezi nevén a liturgikus visszaélések fő okát, a II. Vatikáni Zsinatot és a novus ordót (a zsinati új misét), csak utal rájuk, és ő is csak zsinat utáni pápára és szentre hivatkozik, mintha a Katolikus Egyház a zsinat előtt nem is létezett volna, de talán jobb is, mert így nem ijeszti el a jó szándékú, becsapott zsinat-hívőket, és talán vissza tudja vezetni őket is és a liturgiát is az örökérvényű katolikus igazságokhoz. Ugyanis Schneider püspök szavaival: A tradicionális szentmisét egy oroszlánhoz hasonlíthatjuk: engedjük szabadon és majd megvédi magát! Azért is fontos ez a könyv és Sarah bíboros bevezetője, mert Ferenc a közeljövőben újabb csapást akar mérni a tradícióra.
A Vatikán Istentiszteleti és Szentségi Kongregációjának prefektusa felszólítja a katolikusokat, hogy az Oltáriszentséget nyelvre és térdelve fogadják.
Az erről szóló új könyv bevezetőjében Robert Sarah bíboros, a Vatikán Istentiszteleti és Szentségi Kongregációjának prefektusa ezt írja: "Az ördögi legfélelmetesebb támadása az, hogy megpróbálja megszüntetni az Oltáriszentségbe vetett hitet, tévedéseket terjesztve és arra késztetve a híveket, hogy méltatlanul vegyék magukhoz a Legszentebbet. Valójában ez egy háború, amely a hívek szívében folytatódik: Mihály és angyalai vannak az egyik oldalon, Lucifer a másikon."
"A Sátán támadásának célpontja a Szentmise Áldozat és Jézus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben", mondta.
A Federico Bortoli által írt új könyv olasz nyelven az alábbi cím alatt jelent meg: 'A kézbe történő szentáldozás: történelmi, jogi és pasztorális felmérés' [La distribuzione della comunione sulla mano. Profili storici, giuridici e pastorali].
A fatimai jelenések centenáriumára hivatkozva Sarah azt írja, hogy a Béke Angyala, aki megjelent a három kis pásztorgyereknek a Szent Szűz látogatása előtt, "megmutatja nekünk, hogyan kell fogadnunk Krisztus Testét és Vérét." Őeminenciája ezután megnevezi azokat a sértéseket, amelyekkel Jézust támadják ma a Szent Eucharisztia vételekor, beleértve az ún. 'interkommúniót' [más felekezetekhez tartozók Szentáldozáshoz járulása]."
Sarah azzal folytatja, hogy a Valóságos Jelenlét "hogyan képes befolyásolni az Oltáriszentség vételének a módját, és vica versa," és példának hozza fel II. János Pált és Teréz anyát, mint két modern szentet, akiket Isten azért adott nekünk, hogy utánozzuk őket a Szent Eucharisztia iránti tiszteletben és vételében.
"Miért ragaszkodunk ahhoz, hogy állva és kézbe áldozunk?" kérdezi az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa. Az a mód, ahogyan a Szent Eucharisztiát adják és fogadjuk, írja, "központi kérdés, amelyre az Egyháznak ma reflektálnia kell."
A továbbiakban részleteket közlünk Sarah bíboros bevezetőjéből.
A mindenről bölcsen gondoskodó Gondviselés adta nekünk Federico Bortoli könyvét, 'A kézbe történő szentáldozás'-t, nem sokkal a fatimai jelenések centenáriumának a megünneplése után. A Szűzanya megjelenése előtt, 1916 tavaszán , megjelent a Béke Angyala Luciának, Jacintának és Francisco-nak, és azt mondta nekik: "Ne féljetek, én vagyok a Béke Angyala. Imádkozzatok velem ..." (...) 1916 tavaszán, az Angyal harmadik megjelenésekor , a gyerekek észrevették, hogy az Angyal, aki minden alkalommal ugyanaz volt, most egy kelyhet tartott a bal kezében, amely fölött egy ostya lebegett. (...) Az Angyal az Ostyát Luciának, a kehelyben lévő vért Jácintának és Francisco-nak adta, akik térden álltak, és az Angyal közben ezt mondta nekik: "Vegyétek és igyátok Jézus Krisztus Testét és Vérét, amelyet súlyosan megsértenek a hálátlan emberek. Tegyétek jóvá gonosztetteiket és engeszteljétek meg Istent." Az Angyal ismét leborult a földre, és háromszor elismételtette az imát Lúciával, Jácintával és Franciscoval.
A Béke Angyala ezért megmutatja nekünk, hogyan fogadjuk Jézus Krisztus Szent Testét és Vérét. Az Angyal által kért ima sajnos, feledésbe merült. De mik azok a sértések, amelyeket Jézusnak el kell viselnie a Szentostyában, amelyekért engesztelnünk kell? Először is ott van magának az Oltáriszentségnek a megsértése: a szörnyű megszentségtelenítések, amelyekről néhány volt-sátánista beszámolt és rémisztő leírást adott. A szentségtörő szentáldozások, amelyek nem kegyelmi állapotban vagy nem a katolikus hitet megvallva történnek, (itt az úgynevezett "interkommúnió" bizonyos formáira gondolok), szintén sértések. Másodsorban az, ami meg tudja akadályozni az Oltáriszentség gyümölcsöző hatását, azok a hívek lelkének hibái, ha nem hisznek az Oltáriszentségben; ez is sértés az Úr Jézus ellen.
Persze, Jézus azokért a lelkekért szenved, akik bántják Őt, és akikért Ő a vérét ontotta, amelyet ezek olyan szánalmasan és kegyetlenül semmibe vesznek. De Jézus még jobban szenved attól, amikor isteni-emberi jelenléte az Eucharisztiában nem tudja a hatását kifejteni az emberi lelkekben. És nem is tudjuk felfogni, hogy a leggonoszabb ördögi támadás abban áll, hogy megpróbálja megingatni az Oltáriszentségbe vetett hitet, tévedéseket hintve el és csábítva a méltatlan vételére. Igaz a háború, amely az egyik oldalon álló Mihály és Angyalai és a másik oldalon Lucifer között zajlik, és amely a hívek szívében folytatódik: a Sátán támadásának célpontja a Szentmise Áldozat és Jézus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben. Ez a rablótámadás két vonalon zajlik: az első a 'valóságos jelenlét' fogalmának gyengítése. Sok teológus kigúnyolja vagy semmibe veszi az 'átváltoztatás' fogalmát, a Tanítóhivatal állandó figyelmeztetése ellenére. (...)
Most vizsgáljuk meg, hogy a valóságos jelenlétbe vetett hit hogyan befolyásolja annak vételét, és vica versa. A Szentostyát kézbe véve az óhatatlanul is a darabkák szétszóródásával jár. Ezzel ellentétben, ügyelve a legkisebb morzsára is, óvatosan törölgetve meg a szent edényeket, nem érintve izzadt kézzel, mind a Jézus valóságos jelenlétébe vetett hitet fejezi ki, még az átváltoztatott ostya legkisebb morzsájában is: ha Jézus az Eucharisztikus Kenyér szubsztanciája, és a darabok mérete csak a kenyér akcidense, akkor semmi jelentősége annak, mekkora az Ostya darabkája! A szubsztancia ugyanaz! Az Ő! Ezzel ellenkezőleg, a darabkák iránti figyelmetlenség elterel minket a dogmától. Apránként lassan ilyen gondolatok uralkodnak el: "Ha a plébános nem törődik a darabkákkal, ha az Oltáriszentséget úgy szolgáltatják ki, hogy nem törődnek a darabkák szétszóródásával, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus nincs is benne, vagy 'csak bizonyos fokig' van jelen.
A második módja az Oltáriszentség elleni támadásnak az, hogy a hívek szívéből kiölik a szent iránti érzéket. (...) Míg az 'átlényegülés' fogalma a valóságos jelenlétre utal, a szentség iránti érzék képessé tesz bennünket arra, hogy észrevegyük abszolút egyediségét és szentségét. Micsoda szerencsétlenség lenne , ha pont a legszentebbel szemben veszítenénk el a szentség iránti érzékünket! Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy ha ugyanúgy fogadjuk a különleges táplálékot, mint a közönségeset. (...)
A liturgiában sok apró rituálé és és gesztus van - ezek mindegyike képes kifejezni ezeket a szeretettel telített, az Isten iránt gyermeki tiszteletet és imádást kifejező mozdulatokat. Éppen ez teszi alkalmassá arra, hogy kifejezze egy olyan gyakorlat szépségét, alkalmasságát és pasztorális értékeit, amelyeket az Egyház hosszú élete és tradíciója során kifejlesztett, vagyis a Szentáldozás térdelve és nyelvre történő fogadását. Az ember nagyszerűsége és méltósága, a Teremtője iránti szeretet legmélyebb kifejezése mutatkozik meg az Isten előtt történő térdelésben. Jézus is térdre borulva imádkozott az Atya jelenlétében. (...)
Miért ragaszkodunk ahhoz, hogy állva s kézbe fogadjuk az Oltáriszentséget? Honnét van ennek az Isten előtti hódolatnak a hiánya? Egy pap se vesse be tekintélyét azért, hogy visszautasítsa vagy rosszul kezelje azokat, akik térdelve és nyelvre kérik a Szentostyát. Mint a gyerekek,olyan alázatosan fogadjuk Krisztus Testét térdeinken és a nyelvünkre. A szentek ebben példát mutatnak. Modellek ők, akiket Isten nyújt nekünk!
De hogyan vált a kézbe történő áldozás ennyire általánossá? Bortoli atya megadja rá a választ, alátámasztva korábban még sohasem publikált, mind minőségükben, mint terjedelmükben rendkívüli dokumentumokkal is. Az a folyamat, amely minden volt, csak világos nem, és amelyet a Memoriale Domini utasítása kezdett meg, és ami ma már elterjedté vált. (...) Sajnos, mint ahogyan a latin nyelv esetében is, így a liturgikus reformoknak is az előző rítussal homogénnek kellett volna lenniük, a tolvajkulcs egy különleges engedmény volt, amely kierőszakolta az Egyház liturgikus kincsestárának a kiürítését. Az Úr az igazságot egyenes ösvényen vezeti, nem pedig kibúvókkal. Ezért a fenti teológiai megfontolásokon túlmenően nagyon úgy tűnik, hogy a kézbe történő szentáldozás nagyon nem az Úr akarata szerint van.
Bátorítsa ez a könyv azokat a papokat és híveket, akik XVI. Benedek példáján - aki pontifikátusának utolsó éveiben nyelvre és térdelve akarta adni az Eucharisztiát - felbuzdulva ily módon akarják a szentáldozást végezni, amely sokkal jobban megfelel magának a Szentségnek. Bízom benne, hogy ennek a módnak a szépsége és pasztorális értéke újra terjedni fog. Véleményem és megítélésem szerint ez egy fontos kérdés, amelyre az Egyháznak reflektálnia kell. Ez egy további lépés abban az imádatban és szeretetben, amelyet Jézus Krisztusnak tudunk nyújtani. Örömmel látom a sok fiatalt, akik tisztelettel, térdelve és nyelvre fogadják az Oltáriszentséget. Legyen Bortoli atya könyve az Oltáriszentség kiszolgáltatásának az újragondolása. Amint ennek a bevezetőnek az elején mondtam, most ünnepeltük Fatima centenáriumát, és a Szűzanya Szeplőtelen Szívének a biztos győzelmére várakozva bátorítást kapunk arra is, hogy akkor a liturgia igazsága is győzni fog.
Diane Montagna írása angol nyelven a www.lifesitenews.com honlapon jelent meg.